A fogyatékossággal élő emberek bántalmazása nem sokban különbözik a gyermekek vagy az idős emberek bántalmazásától. Ezért a fogyatékosok esetében rendkívül fontos, hogy a társadalomban támogatókra találjanak, legyen partner a gondozó, a rendőr, a bíró, az ügyvéd – mondja Zolnai Erika klinikai szakpszichológus, az „Enyém a testem” program vezetője, akivel tovább beszélgetünk a fogyatékos embereket is érintő bántalmazásról.

Statisztikai adatgyűjtés, adatelemzés, kutatás alig van a fogyatékos embereket érő abúzus témájában, pedig valószínűleg nem ritka ez a társadalmi jelenség. Vajon mi lehet ennek az oka?

– Nem egyszerű az adatgyűjtés, tudományos igényességgel meglehetősen nehezen kezelhető a problémakör. Ezért is mondjuk azt, hogy a fogyatékos emberek többszörösen kitettek és veszélyeztetettek a visszaéléssel szemben.

Az értelmi fogyatékos személyek nehezebben fejezik ki magukat, és nem tudják jól elmondani, hogy mi történt velük. Tapasztalatlanok, azt szokták meg, hogy engedelmeskedniük kell, könnyen zsarolhatóak, megfélemlíthetőek, a szavahihetőségüket gyakran megkérdőjelezik. Az áldozathibáztatás esetükben is létezik, és még védtelenebbé teszi őket. A szakemberek – az orvosokat, a pszichológusokat, a jogászokat, a bírókat, a rendőröket is beleértve – kommunikációs felkészültsége pedig nemcsak az abúzus kérdésében hiányos, hanem abban is nagy a bizonytalanság, hogy miként bánjanak a fogyatékos áldozatokkal és a fogyatékos elkövetőkkel. Utóbbi esetben ráadásul nem bűncselekményként tekintünk az elkövetőkre, hanem gondozási problémaként. Ez az egyik oka annak, hogy számos eset vagy nem derül ki, vagy nagyon gyorsan visszahullik, és mint búvópatak eltűnik a semmiben. Azok az ügyek, amikről a média nyilvánosságán keresztül értesülünk, cseppek a tengerben, másrészt nagyon egyoldalú képet festenek a fogyatékos személyekkel szemben elkövetett visszaélésekről. A beavatkozások érthető módon az igazság, a felelősség és a büntetés kérdése körül mozognak, ez minden felet: fenntartót, intézményvezetőt, dolgozókat, lakókat, családot a titkolózás, a tagadás irányába motivál. Ezzel szemben a feldolgozásnak a megértés, belátás, konszolidáció célját kellene szolgálnia. Az „Enyém a testem” programban általunk ajánlott eljárás felkészíti az intézményt a szembenézésre, tisztázza a felelősséget és a kommunikációs kötelezettséget. Továbbá a megelőzés mellett törődik az áldozatok, az elkövetők, a tanúk, végső soron az egész intézmény jólétével.

Amikor gondozott az áldozat, és egy társa vagy egy segítő követ el vele szemben visszaélést, addig, amíg nincs bizonyíték, mindenkinek meg kell óvni a személyiségi jogait. Körültekintően és nagyon megfontoltan kell eljárnia az intézménynek. Azért is, hogy a lakó biztonságát meg tudják védeni, és a dolgozóval szemben is méltányos eljárásban történjen döntés.

Az eddig elmondottakból úgy tűnik, mintha mindenki áldozat lenne ezekben a történetekben, még ha más módon is áldozatok a történetek szereplői.

– A lakók és a dolgozók is kiszolgáltatottak. Minél kisebb intézményről van szó, ez annál inkább igaz, mert van, hogy valaki egyedül dolgozik  a műszakjában a lakóotthonban, vagy egy egész osztályt egyedül lát el egy nagyméretű intézményben. És bár itt kellene megtalálnunk a legmagasabban képzett, legjobb felkészültségű, legjobb önismerettel és szakmai tudással rendelkező munkavállalókat, a valóság nem erről szól. Az itt dolgozó embereknek sokszor olyan feladatokat kell ellátniuk, amikre valószínűleg nem készültek fel. Például, hogy mennyire barátkozhat a lakóval, milyen testi érintést engedhet meg magának a személyi segítés során? Milyen eszközöket használhat, ha fegyelmezésre, indulatkezelésre van szükség? Hogyan tud szakszerű szakmai kapcsolatot kialakítani a lakóval, ami az átlagos segítő magatartásnál személyesebb, barátságosabb, de mégis megmarad a szakmai szerepében és nem keveredik – még félreértés szintjén sem – személyes kapcsolatba az ellátottjaival? Ezek nem könnyű feladatok.

A lakókat mosdatni, a tisztaságot ellenőrizni kell, a személyes gondozási feladatokat állandó reflektív figyelemmel kellene követni, erős önkontroll mellett, hiszen nincs külső ellenőrzés a gondozás valós idejében.

Van-e olyan specializáció, hogy egy gondozót például értelmi fogyatékos szakterületre készítenek fel a képzése idején?

– Felkészítés van, de lehet dolgozni középfokú gyógypedagógiai asszisztensi végzettséggel is ezen a területen, és lehet nyolc osztály után szociális ápoló-gondozó végzettséggel is munkát vállalni fogyatékosokat gondozó intézményben. Az a tapasztalatom, hogy a munka keretei sokkal több egészségügyi gondozási-ápolási feladatot jelentenek a gyakorlatban, mint amennyit a szociális területen diplomát szerzett szakemberek el szeretnének vállalni, illetve jóérzéssel el tudnak végezni.

Az biztos, hogy alapfokú végzettségnél jóval magasabb felkészültséget igényel a megfelelő határok és bánásmód kialakítása. A gondozónak olyan kérdésekre kell önmagának válaszolnia, hogyan bánjon egy felnőtt emberrel, aki külsőleg, fizikailag abszolút felnőtt, de érzelmeit tekintve gyakran a három-négyéves gyermek szintjén gondolkodik és érez. Ezt megérteni, kezelni komoly intellektuális feladat, nehéz rá felkészülni és felkészíteni a dolgozókat. De talán nem is lehet. A felkészítés helyett erkölcsi és szakmai értékeket, előírásokat tanítunk, és valljuk be, ezek csak később, a gyakorlatban nyernek értelmet.

A csoportos esetmegbeszélés, ahová be lehet vinni a problémás eseteket, vagy a szupervízió nem segít az ilyen típusú kérdések megválaszolásában? Amikor a munkatársak vagy egy támogató személy segítségével keresünk választ a megoldhatatlannak tűnő szakmai kérdésekre?

– Tapasztalataim szerint ez is a fenntartónak, a vezetőnek a szakmai érzékenységén és az igényességén múlik. Nemcsak azért, mert nem kötelező, hanem azért is, mert hiába teszek valamit kötelezővé, azt lehet jól csinálni és lehet „csak” adminisztrálni. Az, hogy a szupervízió vagy a csoportos esetmegbeszélés hatékonyan működik-e, a dolgozók szakmai szocializációján múlik, annak a része. Pontosabban, amíg az egyetemi képzésben viszonylag magas óraszámban van önismeret, kommunikációs tréning, szakmai önismeret, szupervízió a szakmai gyakorlatok feldolgozása részeként, addig azok, akik a frontvonalban nagy létszámban, nap mint nap folyamatosan dolgoznak a lakókkal, kevés ilyen tapasztalattal rendelkeznek. A segítő csoport és a szupervízió a valóságban sokkal kisebb szerepet játszik az alapfokú képzésben. Ez a fajta „megfigyeljük magunkat, most milyen érzéseim vannak, amikor valamit csinálok a lakóval” megközelítés nem jön a mindennapi gyakorlatból. A gondozók impulzívabban, ösztönösebben, reaktívabban viszonyulnak a munkájukhoz. Ebből a proaktív hozzáállás irányába elmozdulni sziszifuszi, lassú, húzd meg-ereszd meg munka.

Világszerte jellemző, hogy kevéssé becsülik meg a szociális szakterületen dolgozók munkáját.

– És minél súlyosabban fogyatékos emberrel dolgozik valaki, annál alacsonyabb a presztízse. Ami még nagyon érdekes kutatói szempontból, hogy Amerikában is rengeteg a gondozási probléma a nagy intézményekben és a lakóotthonokban is. Amerikában minden államnak van ezzel kapcsolatban szabályozása, erről évente jelentéseket készítenek, és ezeket a nyilvánosságra hozzák. Így van egy vékony, de látható rétege a problémáknak. Ebből kiderül, hogy ugyanaz van a tengerentúlon is, mint máshol: alacsonyan képzettek a dolgozók, és minél alacsonyabban képzett a munkavállaló, annál valószínűbb, hogy visszaél a hatalmával, annál több a veszélyeztető viselkedés a gondozási munka folyamatában. A tengeren túl sem veszik észre a veszélyeztető tényezőket: az elhanyagoló gondozást, a balesetet megelőző jeleket. Ők sem megfelelően reagálnak az eseményekre: gyakori, hogy eltussolják a gondokat, és ettől csak még nagyobb lesz a baj.

Angliában volt egy országos botrány, ami óriási képzési és minőségbiztosítási hullámot indított el az ellátórendszerben (2012-ben a Winterbourne View eset – a szerk.). Egy intézményben rejtett kamerával felvették, ahogy a dolgozók bántalmazzák, heccelik, megalázzák a bentlakókat. Csicskáztatták, megszégyenítették az ott élőket az intézményvezető hallgatólagos beleegyezésével és tudtával. Nem kell tehát azt gondolni, hogy csak a szegényebb országokra jellemző, hogy a fogyatékos emberekkel rossz dolgok történnek, mert sajnos ez mindenhol így van. Mindig erről a területről hiányzik nagyon sok pénz, és ide jönnek nehezen az emberek. Ugyanakkor itt találkozunk a legelkötelezettebb, leglelkiismeretesebb, legfigyelmesebb gondozókkal, akikre lehet számítani, aki például beköltözik a lakókhoz, „mert most karantén van”. És itt van a másik véglet is, akinek elmondjuk, hogy nem beszélünk így az ellátottal, amire az a válasz, hogy otthon is így beszél, a családjával, a szomszédjával, mindenkivel.