Van, akit komoly rettegés fog el, ha meglát egy pókot vagy beszélnie kell más személyek előtt. A különböző fóbiák, mint amilyen a pók- vagy szociális fóbia, hasonlóan számos más érzelmi zavarhoz, nagyon jól kezelhető terápiás módszerekkel, mint amilyen a kognitív viselkedésterápia. A hatékony kezelés lehetőségeiről, a félelmektől való megszabadulás módjáról dr. Vizin Gabriella pszichoterapeutával, a Semmelweis Egyetem és az ELTE kutató tanárával beszélgettünk.

– A kognitív viselkedésterápia egy pszichoterápiás forma, lelki zavarok kezelése esetén alkalmazzuk. Jól meghatározott, strukturált, időhatáros módszer, ilyen szempontból nem olyan, mint a dinamikus terápia. Ez utóbbit jól ismerhetjük például a Woody Allen-filmekből, amikor arról beszél a színész-rendező, hogy már nyolcadik éve jár terápiába. A dinamikus terápiával szemben a kognitív viselkedésterápia általában nem évekig tartó gyógyítási folyamat, mert bizonyos mentális zavaroknál négy-hat hónapos kezelési idővel számolunk.

Van különbség a kognitív terápia és a kognitív viselkedésterápia között?

– Ehhez egy picit visszaugrok az időben. Az 1900-as évek elején, válaszul a freudi introspekcióra – arra a pszichológiai irányzatra, ami kizárólag a belső világunk történéseit vizsgálta –, kutatási eredményekre támaszkodva amerikai és orosz szakemberek elkezdték azt az irányt kijelölni, amit tanuláselméleti iránynak, behaviorizmusnak, viselkedéslélektannak hívunk. 1913-ban publikálta a behaviorista forradalom alaptételeit egy John B. Watson nevű szerző. Ennek az volt a lényege, hogy azt, hogy mi zajlik bennem, nem tudom megmondani, miután nem látom. Amit viszont látok, hogy valamilyen hatásra valamilyen módon reagálunk. Pszichológiai szempontból az az érdekes, hogy bizonyos emberek adott hatásokra adaptívan, azaz megfelelően reagálnak, míg más emberek ugyanazokra a külső hatásokra maladaptív módon, vagyis nem megfelelő viselkedéssel válaszolnak. A reakciót, a viselkedést meg lehet figyelni, lehet mérni, és emiatt lehet rajta változtatni is. A válaszadás tanuláson alapul, tehát az, hogy maladaptívan fogok reagálni egy bizonyos hatásra, az attól függ, hogy mit tanultam meg korábban.

Ez így első hallásra kicsit sűrített információ, mondana konkrét példát?

– Az emberek többsége úgy reagál egy pók látványára, hogy „nahát, ott egy pók”, és nem történik semmi. Viszont ha pókfóbiám van, akkor sikítani kezdek, felugrok a kanapéra, és azt kiabálom, hogy „mentsetek meg, mert itt van egy óriási pók!”. Ezt a fajta viselkedésmódot nagyon jól meg lehet figyelni. A terápia viselkedésterápiás részének általában a megfigyelhető viselkedések átalakítása a fő célja.

A kutatók egy idő után rájöttek, hogy nem csak megfigyelhető viselkedések léteznek, vannak belső folyamataink is, mint a gondolkodás, az érzelmek, a fantáziák, amelyek közvetlenül nem, viszont szavakban hozzáférhetőek. A belső folyamatokat is tanulás révén sajátítjuk el, így ezek is okozhatnak maladaptív érzelmi és viselkedési mintázatokat. Ha azonban ezekhez is hozzáférhetünk, megpróbálhatunk valamilyen módon változtatni rajtuk, így ennek az lehet a következménye, hogy a páciens meggyógyul, az érzelmi tünetei mérséklődnek, és a viselkedése is az adaptivitás irányába változik. Ez a terápia kognitív terápiás része.

A behaviorista vagy viselkedéslélektani iskola a 20. század tízes éveiben született meg, ebben az időszakban rakták le az alapokat John B. Watson, Skinner, Pavlov és a többi kutató. A kognitív terápia a komputációs paradigmának köszönheti a létét: a gondolkodás számítógép alapú megközelítése, az élmények, a világ jelenségeinek információfeldolgozási paradigmája a kiindulópontja. Ez a megközelítés nagyjából a múlt század 60-70-es éveiben nyert teret, ezt követően pedig egy Aaron T. Beck nevű terapeutának köszönhető az, hogy megszületett a kognitív terápia.

A kognitív és a viselkedésterápia, a két szemlélet nagyon közel áll egymáshoz, sokban hasonlítanak az alapmodelljeik, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy ha a két terápiás formát együttesen alkalmazzák, akkor igazán hatékonyak. A gyakorlatban a terápia során a kognitív és a viselkedésterápiás elemeket is hasonlóan használjuk.

Az előbb elmondott példa nyomán tehát pókfóbia esetén maladaptív viselkedés a sikoltozás és a díványra való felugrás. A fóbiás ember azonban nem csak maladaptív módon érez, mert fél, de így is viselkedik, mert sikolt a pók láttán. Tehát adott helyzetben nem jól reagálok, mert korábban valamit rosszul tanultam meg, rossz emlékeim vannak – ez nagyon leegyszerűsítve így van?

– Viselkedésterápiában a megfigyelhető viselkedés mögötti tanulási mechanizmusokat próbáljuk feltárni. Például a pókfóbiánál megpróbáljuk meghatározni, hogy a pavlovi reflextannak megfelelően hogyan alakulhatott ki a póktól való félelem az illető személynél. Vagyis megértem tanuláselméleti alapokon, és ha ez sikerült, akkor speciális technikákkal szépen lassan vagy éppen gyorsan tudok segíteni a személynek abban, hogy a pókokkal szembeni súlyos félelme, a fóbiája mérséklődjön, vagy teljesen elmúljon.

Tehát az egyénnél feltárják, hogy mikor keletkezett a félelem oka. És a tanult félelemre dolgoznak ki valamifajta technikát, ami a viselkedését és a gondolkodását is megváltoztatja, jó irányba tereli?

– Nem mi dolgozzuk ki a technikákat, mert ezeket már kidolgozták az elődeink, hiszen több mint száz éves múltja van a viselkedésterápiának. Lemérték, kipróbálták nagyon-nagyon sok páciens esetében ezeket a módszereket. A terápia fontos része, hogy a technikát mindig az adott személyhez igazítjuk, viszont ennek az alapelemeit ugyanúgy alkalmazzuk minden személynél, aki hasonló nehézséggel küzd.

Tehát vannak általános megoldási technikák, amiket minden személynél lehet használni, mint egyfajta megoldó kulcsot?

– Igen, lényegében így van, a technikát szabjuk az egyénre, vagy más szavakkal, az egyénhez szabjuk a technikát.

Ez például pókfóbia esetében hogyan zajlik?

– Ha valaki pókfóbiával az Amazonashoz szeretne elutazni, ahol sok a nagyméretű ízeltlábú, és az utazását vélhetően akadályozza a fóbiája, akkor két út áll előttünk. Az egyik, hogy viszonylag gyorsan, az ingerelárasztás módszerével megpróbálunk segíteni az illetőnek. Ez abban az esetben lehetséges, ha az érintett a terapeuta segítségével el bírja viselni azt a szorongást, amit adott esetben a pókok okoznak számára. Így 2-3 órára a terapeutával együtt leülnek például egy terrárium mellé, ahol a kliens nyilván nagyon félni fog. Ebben a terápiás helyzetben átgondoltan, beszélgetés közben relaxációs technikák segítségével az történik, hogy egy-másfél órán belül a személy szorongása számottevően csökken. Ez új tapasztalat lesz a számára, mert ott van mellette a pók, de nem fél. Megszakad a kapcsolódás a pók és a szorongás között. Ezt követően a terapeutával közösen átalakítja az élményét, kiderül számára, hogy „szorongani, félni tudok ettől, attól, de a pók itt van mellettem, mégsem rettegek”. Vagyis új szemlélet, új gondolkodásmód alakul ki benne. Ezt a módszert akkor lehet használni, ha gyors változásra van szükség. Létezik a terápiának hosszabb verziója is, amit akkor alkalmazunk, ha nem azonnal kell elutazni az Amazonas őserdeibe, hanem néhány hónap múlva.

Mindkét módszer a pavlovi szemlélethez kapcsolható technika, de míg az egyiknél néhány napig tart, a másik esetben lassan, hétről-hétre mindig egy picit kerülünk közelebb a pókhoz.

Engem meggyőzött, megnyugtatónak tűnik, hogy ismerkedem a félelmet okozó dologgal egy terapeuta jelenlétében.

– És ott van még a terápia kognitív megközelítése is, mert az előbbi a viselkedéshez kapcsolódó terápiás rész volt. A korai életesemények által kialakított belső kognitív struktúra is tanulás révén szilárdul meg az emberben egészen kora gyermekkortól. Vegyünk egy példát: elhanyagolást éltem meg, amikor gyerekként kórházba kerültem, mert nem értem el az anyukámat, nem volt ott a kórházban, és emiatt az a belső meggyőződésem alakult ki, hogy nem vagyok mindig szerethető. Ezzel remekül elvagyok az életemben, aztán történik egy olyan esemény, ami aktiválja az előbb említett belső meggyőződésemet, és depressziós leszek. Az, hogy ennek mi a formája, egy bonyolult történet, de a lényeg, hogy egy adott esemény, egy veszteség vagy csalódás hatására előhívódik a „nem vagyok szerethető” belső meggyőződés. Ehhez kapcsolódóan megjelenhetnek különféle negatív automatikus gondolatok a fejünkben olyan helyzetekben is, amelyek tulajdonképpen teljesen semlegesek. Ballagok az utcán, jön velem szemben egy régi ismerősöm, aki nem köszön, elmegy mellettem. Nem köszön, emiatt csalódás ér, ezért az alapséma aktiválódik a fejemben, azt gondolom, hogy „már ő sem ismer meg”, „engem már nem ismer meg senki”, „nem is lehet szeretni”, „ugye, hogy nem lehet engem szeretni?”. A gondolkodásom szintjén megélem a „nem vagyok szerethető” alapmeggyőződésemet teljesen semleges helyzetekben is.

A terápiában természetesen teljesen elfogadó közegben dolgozunk, így nagyon lassan meg lehet találni azokat az alapgondolatokat, alapsémákat, amelyek megnehezítik a páciens életét. Ha megvannak, utána szépen elkezdjük átalakítani, átstrukturálni ezeket a vélekedéseket. Például, ha jön velem szemben valaki és nem köszön, gondolhatom azt, hogy már ő sem ismer meg, nem szeret, nem vagyok neki fontos. Aztán közösen megnézzük, hogy mi a bizonyítékunk erre, hogy valóban ez zajlott, vagy esetleg van más magyarázatunk a helyzetre. Ha alaposan átgondoljuk a szituációt, akkor rájövünk arra, hogy ez az ismerősünk egyébként szemüveges, és nem volt rajta szemüveg, amikor elment mellettünk. Talán nem ismert meg bennünket. Tehát a realitást próbáljuk megkeresni a pácienssel közösen, nem a negatív világlátáshoz kapcsolódó belső mintázatot akarjuk megerősíteni benne, de még csak nem is az a fő célunk, hogy pozitívan gondolkodjon, hanem hogy reálisan lássa a világ dolgait.

A kognitív terápia egy szorongó személy számára egészen új szemléletet hoz a hétköznapi események értelmezésébe, jól értem?

– Pontosan. Erre is van nagyon sokféle technika, amelyek ugyanúgy, ahogyan a viselkedésterápiában, már kidolgozott módszerek, amiket mindig a személyhez igazítunk.

A jövő héten folytatjuk!

(Fotó: Shutterstock)