Összesen negyvenen, 19 nő és gyermekeik élhetnek a Pest megyei Lea Otthon Családok Átmeneti Otthonában. A lakók többségében bajba jutott várandós vagy már gyermeket nevelő, egy- és többgyermekes édesanyák. Varga-Hegyi Eszter, a Lea Otthon vezetője 15 éve foglalkozik a bajba jutott családokkal.

– Egyszülős családokat fogadunk, várandósokat, elsősorban kisgyermekes édesanyákat, mert az az intézményünk fontos célkitűzése, hogy a gyermekek megszülethessenek és az édesanyjuk mellett nőhessenek fel. Csak anyagi okok miatt ne kelljen őket székválasztani. A másik fontos célcsoportunk pedig a bántalmazott nők. A legnagyobb gyerekünk talán hatéves, és általában a lakóink 30-40 százaléka érintett a bántalmazásban. Az engedélyezett létszámunk 40 fő, ennyi lehet a családok átmeneti otthonának a maximális létszáma – mondja Varga-Hegyi Eszter. – Általában telt házzal működünk, 19 lakószobánk és egy betegszobánk van, most is 19 család él nálunk. A várólistáról már értesítettük a következő lakókat, hogy hamarosan költözhetnek.

Furcsán hangzik, hogy egy krízishelyzetben lévő család várólistára kerül. Mit jelent Önöknél a várólista?

– Krízisotthonok és titkos menedékházak működnek az egész országban. Ezekben az intézményekben azonnal fogadni tudják a bántalmazottakat. Az ilyen szolgáltatástípusokban rövidebb idejű ellátások vannak, kettő, illetve hat hónapra nyújtanak segítséget, és az ott töltött idő alatt tudnak hosszabb távú anyaotthoni elhelyezést keresni a bajbajutottaknak.

Életvezetési problémák, családi konfliktusok, állami gondozás, tehát nem kimondottan a szegénység miatt kerülnek hozzánk a családok, de nyilván ez is a problémájuk része. Általában nemcsak bántalmazás, nemcsak életvezetési gondok szerepelnek a családok történetében, hanem komplexebb, összetettebb problémacsomag az, ami egy elhelyezéshez vezet.

Aki lakhatási, életvezetési probléma miatt keres segítséget, nehezebb helyzetben van, mert nincs azonnali ellátás számukra. Vannak azonban más országos hatáskörű intézmények rajtunk kívül, ami azért fontos, mert minél inkább az ország pereméhez közel van egy átmeneti otthon, annál nagyobb eséllyel lehet férőhely az adott intézményben. Vagyis amikor valakinek nincs fedél a feje fölött, átmenetileg el tud menni kicsit távolabbi helyre, és ha van üresedés, értesítjük. Ha egy anyuka látja előre, hogy meg fog szűnni a lakhatása, akkor időben tud lépni, mi pedig a lakók kiválasztásánál mindig figyelembe vesszük, hogy kinek mennyire sürgető a problémája.

Itt, a Leában először egy évre tudunk megállapodást kötni mindenkivel, és ha a szülő együttműködő, valamint az élethelyzete nem oldódik meg továbbra sem, akkor fél évvel meghosszabbítható a szerződés.

Hogy kerülnek Önökhöz a családok? Felhívják Önöket, vagy e-mailt írnak, ha szükségük van átmeneti segítségre?

– Ez nagyon változó, előfordul, hogy a szülő maga keres megoldást a problémájára, ezért felveszi velünk a kapcsolatot akár telefonon, e-mailben vagy a Facebookon. A segítőik is kereshetnek elhelyezést, ilyenkor a védőnő vagy a Család- és Gyermekjóléti Szolgálat veszi fel velünk a kapcsolatot, és keres a számukra elhelyezést. Fontos azonban, hogy az ellátás igénybevétele önkéntes, tehát a gyerekjóléti szolgálat nem tudja ideküldeni a klienst, hanem az anyukának kell kérnie a felvételét. Alapesetben személyes beszélgetésre kell eljönniük, ettől csak a nagyon nagy távolság, illetve akadályoztatás esetén tudunk eltekinteni. Ilyenkor elküldjük nekik a felvételi adatlapunkat. Most viszont a koronavírus-járvány miatt minden esetben adatlapot küldünk, hogy kerüljük a személyes találkozást. Ez egy picit nehezebb, mert a kliens sem látja, hogy hova kerül, és mi sem látjuk őt személyesen.

Országos befogadású intézmény vagyunk, ezért ténylegesen az egész ország területéről érkeznek a lakóink, de talán a központi régióból többen jönnek hozzánk. A bántalmazott családok esetében sokszor előnyös, ha nagy a távolság a bántalmazótól.

Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálattal is együttműködnek?

– Az OKIT hozzánk ritkán küld közvetlenül klienseket, inkább a krízisotthonokba küldik a bántalmazottakat. Viszont ezek az otthonok gyakran keresnek minket, főleg, ha kisebb gyerekkel van az édesanya. A legtöbb családok átmeneti otthona ugyanis szívesebben fogad nagyobb családot, nekünk viszont éppen az egygyerekes, egyszülős családok a célcsoportunk.

Mi történik, amikor megérkezik egy család?

– Mindenki kap egy családgondozót, aki az egész gondozási idő alatt segíti, támogatja az édesanyát érzelmileg és az ügyintézésben is, próbálja felderíteni az erősségeit, a lehetőségeit, és erre építkezve előkészíti a kikerülést. Minden lakóhoz tartozik négy szakgondozó is, akik a mindennapi életvitelben nyújtanak gyakorlati segítséget: a háztartásvezetésben, gyermekgondozásban, az adományok szétosztásában. Van pszichológusunk, jogászunk, normál esetben tartunk csoportfoglalkozásokat is, ezeket azonban most, a járványhelyzet miatt még nem indítottuk újra. Ma reggel tartottunk egy lakógyűlést, ezeken a fórumokon a közösség egészét érintő információkat hirdetjük meg, most éppen két kirándulásról beszélgettünk, hogy hova mennek majd, kik jelentkezhetnek, mikor lesz, és persze ezekre a találkozókra a lakók is hozhatnak közösséget érintő témákat.

Milyenek a klienseik?

– Van olyan édesanyánk, aki az orvosi egyetemre felvételizett munka és gyerek mellett, de azért nem ez a jellemző, inkább az, hogy az általános iskola után félbeszakítják a tanulmányaikat, nem biztos, hogy megszerzik a szakmai végzettséget. De van köztük érettségizett, van, aki piacképes szakmával rendelkezik, viszont egy nagyon picike gyermek mellett ők sem tudnak munkába állni.

A lakóikra jellemző, hogy fiatalok, korán váltak édesanyává?

– Nem lehet róluk egységes képet festeni, mert vannak itt kicsit idősebb anyukák is, akik később kerülnek nehéz élethelyzetbe, akár egy bántalmazás miatt. Ami talán közös bennük, hogy a párkapcsolat, amiben a gyereket vállalták, vagy nem volt elég komoly ahhoz, hogy elbírja a gyerekkel járó terheket, vagy bántalmazó párkapcsolat volt, ami nem alkalmas egy kisgyerek felnevelésére.

Ez utóbbi esetben talán jó, hogy időben kikerülnek az asszonyok a bántalmazó kapcsolatukból, mert évtizedeket, egész életet is el lehet tölteni a bántalmazó párkapcsolatban.

– Nagyon változó, hogy ki mennyi időt töltött el a bántalmazó mellett, van, aki eljön az első pofon után, van, aki évekig tűr, van, aki csak a hatóság nyomására lép, mert nem akarja elveszíteni a gyermekét. Nem ritka, hogy valaki többször visszatér a bántalmazójához, mert hisz abban, hogy az újrakezdéssel megváltozik az illető, de van, akinek éppen nálunk sikerül megnyugodnia és lezárnia ezt a kötődését. Nagyon változó tehát, hogy ki hogyan éli meg a bántalmazó párkapcsolatot. Sokan eleve olyan szülői kapcsolatból származnak, ahol a fizikai vagy verbális erőszak a nevelési módszerek között szerepelt, vagy a szülői mintában ezt látta. A kliens ezért nem érzi először ezt akkora problémának.

Beszélnek esetleg csoportban arról, hogy milyen a bántalmazó kapcsolat, hogy egymást segítsék a feldolgozásban?

– Csoportban nem, de pszichológusunk van, aki minden anyukával beszélget, amikor ide kerül, és aki igényli, részt vehet terápián. Voltak tréningjeink – most nincsenek –, de úgy vettem észre, hogy a bántalmazás nagyon belső probléma, egyénileg szívesebben nyílnak meg a kliensek, mint csoportban. A csoportos formának az az előnye, hogy rájönnek, nincsenek egyedül ezzel a problémával, más is érintett, megtapasztalják, hogy ez nem az ő szégyenük. Emiatt talán könnyebben megnyílnak később, de azért általában egyénileg jobban lehet a bántalmazást kezelni.

Erzsébet, Bogi, Rita

Pest, aztán Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, majd újra egy Pest megyei krízis szállás. A szobában a volt férjről készült fotók vannak kitűzve a szekrény oldalára. Erzsébet tavaly december óta lakik a Lea Otthonban, ahová Ritával, ötéves kislányával érkezett vonattal. Ugyan rossz vonatra szálltak, amikor el akartak jutni az újabb ideiglenes szállásra, de szerencsére ismeretlenül is többen segítették a kislányával és a csomagjaival költöző édesanyát.

– Az egyik idős férfinek kocsija volt, a másik bácsinak egy ismerőse, aki útba tudott bennünket igazítani – meséli a Lea otthonba való eljutásuk történetét Erzsébet. – A nagyobbik kislányom az apai nagyszülőknél van, csak a kisebbik jött velem, mert amikor elmenekültem, akkor Rita volt ott velem. Bogi nyolc, Rita öt éves.

Rita szó nélkül ül kiságyában, végig a beszélgetés alatt. A szájából kilógó gyümölcspürés műanyagból próbálja kipréselni a maradékot. Lefelé néz, nem emeli fel a fejét, nem néz az idegenre. A rácsos ágy melletti műanyag gyerekszéken egy tablet képernyőjén fut valamilyen mese vagy sorozat, de a kislány nem figyeli a történéseket. Csak ül a rácsos gyerekágyban, és minden figyelmét a szinte teljesen kiürült gyümölcspürés műanyag cuclinak szenteli.

Erzsébet jól érzi magát a Leában. Ápolónő, egy Pest megyei kisvárosban dolgozott az elmenekülése előtt, ahol még három hónapot kellene maradnia a tanulmányi szerződése miatt, ez azonban nehezen megvalósítható, hiszen a bántalmazó kapcsolata akadályozza őt abban, hogy visszajárjon a településre.

– Mindennap arról szólt, hogy túléljem a következőt. Az új párom drogozott, aztán engem is belevitt. Onnantól, hogy szerelmes lett belém, nagyon féltékeny lett rám. Még a férjemtől érkezett üzenetek miatt is botrány volt. Egyszer megpróbáltam az anyósoméktól segítséget kérni, de az nem jött össze… A szerelem elhomályosította a szememet, nem sikerült szakítanom Józsival. Olyan szintű terror volt akkor már otthon, hogy nem mertem szólni senkinek. Próbáltam felhívni a figyelmet arra, hogy segítség kell, például azzal, hogy nem teljesítettem a rendrakást, amit kért a családgondozó, dafke az ellenkezőjét csináltam annak, amit kértek tőlem, nem fizettem az albérletet. Józsi mindig ott volt a nyomomban, konkrétan nem is tudtam volna segítséget kérni, mert ott volt minden látogatásnál, amikor kijöttek hozzánk. Amikor belilult a szemem az ütéstől, a hajamat a szemembe húztam, ki volt sminkelve az arcom, így ez sem tűnt fel a családgondozónak.

Aztán odáig jutottunk, hogy anyukámhoz kellett mennünk, mert nem volt hol aludni, miután egy hallucinációja miatt kiverte a fogamat. Azon a szombat hajnalon arra ébredtem, hogy megütött. Csak úgy sikerült elzavarnom, hogy azt mondtam, ha anyuék ezt meglátják, akkor biztosan rendőrt hívnak, úgyhogy inkább menjen el. Azt mondtam neki, hogy ha nem látják őt, akkor le tudom csitítani őket. Ezután hívtam a családgondozót, így kerültem Szabolcsba, a krízisotthonba…

Bogi akkor az anyósomnál volt, csak Rita maradt mellettem. Bogi ugyan nagyon félt Józsitól, de a legtöbb verést Rita látta. A gyerekeket nem bántotta, csak engem, én voltam a féltékenység tárgya.

Egy évig tartott a kapcsolatom Józsival, a karantén alatt sikerült tőle megszabadulnom. Nem szeretnék visszamenni hozzá. Most már az anyósomék is belátták, hogy jobb, ha ők jönnek ide a kislányommal. Ha ki is kell menjek innen, egy darabig eljönnek értem kocsival, hogy senki ne tudja, merre vagyunk. Anyuval is úgy találkozom, hogy nem mondhatja el senkinek, hol vagyunk.

Azt szeretném, hogy Bogival és Ritával újra egy család legyünk. A testvéreknek úgy illik, hogy együtt nőjenek föl. Semmiképpen nem tenne jót a testvéri kapcsolatuknak sem, ha külön lennének.