Évente mennyien kerülnek, jönnek Önökhöz?

– Az elterelési programban nagyjából 300 fő vesz részt.

Ez elég magas számnak tűnik. A többi ellátással együtt hány emberrel találkoznak évente?

– Az alacsony küszöbű ellátásban 700-1000 fő körül látogatnak el hozzánk, Azért ilyen nagy a különbség a két szám között, mert lehet, hogy valaki csak egyszer telefonál vagy érdeklődik személyesen, van, aki többször megjelenik nálunk. Nem ritka, hogy az érdeklődő végül végigmegy a teljes folyamaton, majd aztán bekerül egy terápiás otthonba, például Ráckeresztúrra. Tényleges előgondozásban nagyjából 70-100 fő vesz részt, ők azok a fiatal vagy már idősebb szerhasználók, akik bekerülnek valamelyik rehabilitációs intézménybe. A bentlakásos intézményekbe a várakozási idő 3-4 hét, de van, hogy hónapokat kell várni az egyébként egyéves programra.

Minden leszoktató program hasonló elv alapján működik? Szigorú bentlakással, strukturált programmal?

– Vannak bentlakásos intézmények, van támogatott lakhatás, és vannak olyan programok, amik átmeneti szállást biztosítanak. Léteznek szigorúan strukturált bentlakásos rehabilitációs terápiák, és fenntartanak kevésbé strukturált programokat, ahol ott laknak a kliensek, de nincs szigorú elzárás, és van olyan program is, ami támogatott lakhatásként működik, ahová naponta be kell járni. Például megcsinálsz egy elvonást egy kórházban, bekerülsz a támogatott lakhatásba, aztán elmész munkát keresni, közben egyénileg konzultálunk és csoportokra jársz stb. Tehát van olyan nálunk is, hogy valaki támogatott lakhatási programon belül csinálja végig a rehabilitációs programot.

A bentlakásos intézményekből nem lehet kijönni, csak a terápia egy bizonyos szakaszán, nagyjából fél év után, akkor is kísérővel, és az egész nap szigorú beosztás szerint zajlik. Összefoglalva: többféle módon, több elv szerint működnek az intézmények, az ellátások. Mi a rehabilitációs intézetek közül elsősorban Ráckeresztúrra és Zsibrikre gondozunk embereket.

Könnyedén kérnek a szerhasználók segítséget?

– A szenvedélybeteg, a drogbeteg kliens nem fordul azonnal ellátóhoz, jelentős részük rejtőzik. Nem tudatosan rejtőzik, hanem azt gondolja, hogy nincs problémája, ezért „nem fogok elmenni segítséget kérni”.

Emellett pedig a mi társadalmunkban kevésbé van benne a segítségkérés kultúrája. Amikor megteszi valaki, hogy segítséget kér, újabb problémát teremt vele, mert stigmát vesz magára. Ha valaki „csak” kontrollvesztő módon iszik, azt mondják: „hát piázgat egy kicsit a Józsi”. Abban a pillanatban, hogy elmegy valahová segítséget kérni, változik róla a vélemény, azt mondja mindenki: „a Józsi alkoholista”. Ugyanannak az embernek változik a megítélése csak azért, mert segítséget kért. De miért? Hiszen ugyanúgy ivott egy hónappal korábban is. „Úristen! Neki pszichiáterhez kell járnia!” Bár a probléma addig is jelen volt, különböző módon érzékelte a környezete, ki jobban, ki kevésbé. Abban a pillanatban, hogy felvállalja a függőségét az egyén, mert pszichiátriára jár alkoholgondozóba, akkor már a „Józsi az egy alkoholista” lesz.

Úgy gondolja, hogy a társadalom kevésbé elfogadó azokkal, akik próbálnak változtatni az életükön?

– A társadalom azzal kevésbé elfogadó, aki segítséget kér, mert a döntésével deklarálódik, hogy „valamit nem tud”. Ha Józsi rendszeresen iszik a faluban, derülnek rajta egy jót, de abban a pillanatban, amint kimondja, hogy neki ez probléma, már nem toleráns vele a környezete. Aki felveszi a kapcsolatot a gyógyító intézménnyel, azzal „probléma van”. A mentális betegségekkel is így vagyunk, ha lehangolt valaki és visszahúzódó, akkor azt mondjuk, hogy magának való. Amikor elmegy a pszichiáterhez, hogy segítséget kérjen a problémája megoldásához, akkor…

… azt mondják, bolond.

– És félnek is tőle. Annak idején lelkészi körben meghirdettem egy szupervíziós lehetőséget, ami a hivatásszemélyiség gondozását jelenti. Úgy gondoltam, érdemes azzal foglalkozni, hogy lelkészként hogyan működök, hogy rá tudjak nézni arra segítséggel, mit miért teszek, milyen motivációk jelennek meg a munkámban. Miért viszonyulok így vagy úgy a gyülekezet tagjaihoz, milyen a kapcsolatom a lelkész társaimmal. Szóval meghirdettem, sokan eljöttek, sokan azonban nem. Akik eljöttek, azok is azt mondták, hogy „részt veszek ebben a dilis csoportban”. Tehát, aki a hivatásszemélyiségével foglalkozik, annak problémája, elakadása van – ez a gondolat fogalmazódik meg a fenti mondatban: „problémája van, dilis”.

Szerintem pedig mindenkinek van problémája a hivatásában, a munkájában is. A pedagógusnak, hogy miért úgy viszonyul a gyerekekhez, hogy mi a pedagógus feladata, ezt önmaga számára miként fogalmazza meg, hogyan látja magát, mit szeretne, és azt hogyan tudja megvalósítani. Mindenkinek van belső és külső konfliktusa a hivatásszerepében, és ezen folyamatosan dolgozni kellene, amivel hatékonyabbá válhat a munkája.

Nem befolyásolta a részvételt, hogy mindenki tudja Önről, hogy kábítószerfogyasztókkal dolgozik? És ezt talán még az egyházban is különleges, furcsa dolognak tartják.

– Nem hiszem. Az én dolgomnak tartják, nem foglalkoznak vele. Elfogadják, hogy engem ez érdekel, úgy vannak vele, hogy nyilván megvan a saját érintettségem, ezért ezt csinálom.

A szupervíziót tartják „dilis” ügynek, önmagában azt, hogy a hivatásszemélyiséget gondozni kell. De nem akarom a lelkipásztorokra ráhúzni a vizes lepedőt.

A lelkipásztorok is a magyar társadalomban élnek, inkább talán az ismerethiány lehet az oka az ilyen típusú véleményeknek, mit gondol?

– Azt gondolom, hogy ez nem csak nálunk van így, és több szociális intézményekről tudok, ahol nem foglalkoznak azzal, hogy a dolgozók hivatásszemélyiségét gondozzák.

A finanszírozási hiányosságok miatt is kialakulhatott, hogy nincs szupervízió az intézményekben.

– Korábban valóban voltak pályázatok, mostanában pedig nincsenek, de nálunk ettől függetlenül továbbra is biztosítjuk a lehetőséget. Van szupervízió a ráckeresztúri otthonban, a dunaújvárosi intézményünkben is. Úgy vélem, hogy ez sokkal inkább a szemlélettől, a szakmai örökségtől, mint az anyagi lehetőségektől függ. Ráckeresztúron 12 évig dolgoztam, itt 16 éve vagyok. Mindegyik helyen részt vettem szupervízióban és én is biztosítom vezetőként. Régen volt rá pályázati forrás, és volt, hogy az intézmény költségvetéséből kellett elkülöníteni pénzt, de meg kell oldani, mert a munkatársaim a kliensekkel való munkában folyamatosan olyan helyezetekkel szembesülnek, amiket át kell beszélni.

A pedagógus, a lelkipásztor, az orvos, nővér, szociális munkás, minden hivatáscsoportnak megvan a saját kliens specifikuma. Nem lehet könnyű idősekkel sem foglalkozni, ahhoz is terepkompetencia kell, vagy a fogyatékosok segítése is komoly szakmai ismereteket igényel. Nekem lövésem se lenne, hogy mit csináljak. Ezért nem nevezném különlegesnek a szenvedélybeteg klienseket. Ők más sajátosságokkal rendelkeznek, vannak átfedések, vannak speciális problémák. A mi ügyfeleinknél szerhasználatban jelentkezik az, hogy nincsenek meg bizonyos megküzdési stratégiáik. Ennek a hiánya miatt, illetve bizonyos kompetenciák hiányából fakadóan szerhasználattal kezelik a problémáikat. Más típusú ember mással kezeli a problémáit. Nagyon sokan élnek úgy, hogy a kapcsolataikban vannak komoly gondok, kapcsolatokról kapcsolatokra vergődnek. Nem lesznek sohasem szenvedélybetegek, de folyamatosan azt tapasztalják, hogy mintha az ő életükben „nem jönne össze a story”. Ez is működésbeli deficitből fakad, amit ugyancsak terápiás környezetben lehet javítani, fejleszteni, hogy működőképes legyen az egyén élete. A kapcsolati problémái miatt általában nem lesz senki deviáns, nem lesz bűnöző, nem lesz drogbeteg, hanem máshol tűnik fel: lesz szív- és érrendszeri betegsége, vagy például – a társadalomban elfogadottabb – láncdohányossá válik, és emiatt alakul ki valamilyen betegsége.

Vagyis az életünkben adódó működésbeli problémáinkat rosszul tudjuk megoldani, nagyon leegyszerűsítve, és emiatt alakulnak ki a szenvedélybetegségeink?

– Nagyjából. Lehet működni ilyen módon 80 évesen is, ha nem akad bele az egyén a társadalmi normakeretekbe, ha nem akad bele látványosan, csak kicsit, időnként megveri a feleségét, és ő nem tesz feljelentést, mert nem megy orvoshoz a látleletért. Csak „kis” fogyatékosságai vannak az egyénnek, például rideg, érzelmileg rossz az anya vagy az apa kapcsolata a gyerekével, nem tudja dicsérni. Így elvergődhetnek a kapcsolatok akár évtizedekig.

Ezzel szemben a kábítószerfogyasztók sokszor beleakadnak a társadalom normahálójába. A mi klienseink rendelkeznek bizonyos sajátosságokkal, de nem mondanám, hogy nehezebb vagy könnyebb velük. Mások.

Egy átlagembernek érthetően kevés ismerete van a drogokról, amíg nem találkozik a problémával. A kevés ismeret miatt alakul ki félelem, emiatt riasztó a „normális” emberek számára a kábítószerfogyasztókkal vagy fogyatékosokkal való munka is, nem így látja?

– Ezért működik nálunk hozzátartozói csoport is. Vannak, akik az ellátásba hozzátartozóként kerülnek be, mert rajtuk keresztül érhető el a szenvedélybeteg, ők keresnek megoldást a problémára.

Ilyenkor csak a hozzátartozóval kezdenek el dolgozni?

– Igen, előfordul, hogy a hozzátartozó kér segítséget: „van egy fiam, ez a helyzet, mit tudok vele csinálni?”.

Nem az lenne a jobb megoldás, ha a gyerek, a szerfogyasztó találná meg a missziót?

– De a fiú nem akar bejönni, nem érzékeli a problémát, mert van, hogy olyan környezetben él, ahol megtehet dolgokat. A családi problémarendszer működéséért mindannyian tesznek vagy aktívan, vagy passzívan, de mindenki elősegíti a rendszernek azt a típusú működését, amiben van, él a szerhasználó. Az is hozzájárulás a rendszer működéséhez, ha a szülő semmit nem tesz, ha félrenéz, kiszolgál, elfogad dolgokat, és nem mondja azt, hogy elég. A rossz működésről szól, hogy valahol azt tanultam meg, hogy felesleges bármit is tenni a dolgok változásáért. „Az asszony sorsa, hogy megverik, minek tegyek ellene?”, és akkor nem lép a kliens, nem tesz semmit. Sokszor felteszik a kérdést, hogy „nem értem, miért vonzom be ezeket a bögrecsárdákat mindig?! Ez a sorsom”. Úgy gondolom, hogy az is tevékenyen részt vesz a rendszer fenntartásában, aki csendben marad, hiszen elfogadja a semmittevésével, a „nem cselekvésével” azt a működést, amiben ő sem érzi magát jól. Bizonyos programok nyilván ezért üzenik azt, hogy ne maradjon csendben a szenvedő fél, lépjen ki abból a helyzetből, amiben nem érzi jól magát, merjen tenni például az erőszak ellen.

Vagyis a hozzátartozó lépése is jó döntés, ha megoldást szeretne abban, hogy a családtag leszokjon a drogfogyasztásról?

– Ha a hozzátartozó idejön, és azt mondja, hogy igen, van egy ilyen gyerekem, akkor megnézzük, hogy mi mit tudunk lépni. Adott egy családi rendszer, amiben a gyerek megtehet sok mindent. De miért teheti meg? Ha lennének következményei a tettének, nem tenné meg. Vagyis, ha lesznek következményei annak, amit csinál, vagy nem fogja megtenni, vagy elmegy, és felvállalja azt, hogy a probléma nála landoljon. Például a gyerek otthon él, kieszi a hűtőt, fizetik az életét, a fogyasztását. De ha megmondják neki, hogy így nem élhetsz itt, és meg is teszik a megfelelő lépéseket, akkor változás lesz a történetben.

Ha a családban bizonyos működések megváltoznak, felszínre kerülnek háttérmotivációk, hogyan látják a tagok a történéseket, tudatosulnak bizonyos dolgok. A Józsika nem úgy született, hogy bűnöző, drogos, alkoholista legyen, és ha ez kiderül, érthető lesz mindenki számára, akkor tud a család segíteni abban, hogy Józsika kikerüljön a fogyasztói életéből.

Mennyire jellemző a családokra, hogy hajlandóak ezeket a helyezeteket felismerni?

– Inkább nem.

Amikor kikerül a drogfogyasztó gyerek a családból, akkor egyben az is egyértelművé válik a tagok számára, hogy kapcsolati problémák vannak a rendszerükben?

– Ahogy mondtam az előbb, ezzel a fajta működéssel együtt lehet élni. A rideg, elutasító anyuka bejár dolgozni, megfőz, kimos, de nem tudja támogatni érzelmileg a gyerekét. Nagyon sok hasonló problémával nap mint nap együtt élnek az emberek. A gyerek a család diszfunkcionális működésének a tünete, ha nem produkálná a tüneteket, a mi esetünkben a szerhasználatot, akkor lehet, hogy elélnének a családtagok különösebb problémák nélkül évtizedekig.

A szülők szeretik leadni hozzánk a gyereket, hogy „oldják meg a szakemberek a gyerek problémáját”. Mint amikor betoljuk a kocsit a szervizbe. Nyilván nekik is nehéz ez a szerep, nem biztos, hogy vállalni akarják a szembenézést a problémákkal.

Ezekben a történetekben azonban nem kell erkölcsi kategóriákat felállítanunk. Ahogy te működsz, annak is megvan az oka, mert téged is így neveltek fel. Azt kell megérteni, hogy ha valóban változtatni akarsz, ha nem akarod, hogy a gyerekeddel bármi még rosszabb dolog történjen, akkor ezeket a dolgokat tisztába kell tenned.

Mennyire vannak a Válaszútnál sikertörténetek?

– Ez attól függ, hogyan fogalmazzuk meg a siker definícióját. Azt gondolom, hogy az életminőség javítása az elsődleges célunk, és ez megtörténik akkor is, ha valaki kap pár jó szót, egy közösséget, pár falatot vagy egy steril eszközt. Valamilyen szinten minden betérőnek segítünk abban, hogy meghosszabbodjon az élete, javuljon az életminősége. Talán idővel mégiscsak eljut oda az illető, hogy kilépjen az addigi történetéből.

Akik itt, a beszélgetésünk alatt megfordultak srácok, mind józanok voltak, de a többségük szenvedélybeteg. Az, hogy ők nálunk dolgoznak, üzenet az újoncok számára: válhat az ember józanná. Nyilván vannak munkatársaim, akik nem érintettek a szerhasználatban, de nekik van másfajta ismeretük, tudásuk, amivel segítik a rehabilitációs folyamatot. Egy stábnál fontos, hogy sokoldalú legyen, sokféle tudást mutasson fel, és mindenki adja hozzá a közös tudáshoz a saját ismereteit, amivel segítünk a kliensnek, hogy emberibb, jobb minőségű életet tudjon élni.

Lehotzky Zsuzsanna