0-24
Országos Kríziskezelő és
Információs Telefonszolgálat
Van segítség!
ingyenesen hívható
„Enyém a testem” – Értelmi fogyatékosok bántalmazásának megelőzése (1.)
Az "Enyém a testem" program a középsúlyos értelmi fogyatékos fiatal felnőtteket segíti az őket ért bántalmazás felismerésében, és az abúzussal szembeni védekezésben. A képzés vezetőjével, Zolnai Erika pszichológussal beszélgettünk.

Még az ép és egészséges személy számára is nehéz szavakba önteni, hogy milyen érzés, ha őt bántalmazás éri, de különösen nagy gondot okoz ez akkor, ha az áldozat értelmi fogyatékossággal élő ember.

Az „Enyém a testem" program az értelmi fogyatékossággal élő embereket segíti abban, hogy felismerjék, jelezzék és védekezzenek, ha bántalmazás éri őket. A tréning vezetője Zolnai Erika pszichológus, a KézenFogva Alapítvány szakértője, aki a Debreceni Egyetemen tanárszakos hallgatókat tanít a különleges bánásmódot igénylő tanulók pedagógiájára.

–  A képzést elsősorban értelmi fogyatékos serdülő, fiatal felnőtt személyek számára találtuk ki, ez egy ún. szociális készségfejlesztő tréning. A nyelvezete, a kommunikációs szintje a középsúlyos értelmi fogyatékos emberek számára készült. Ez azt jelenti, hogy könnyen érthető, sok képpel és vizuális magyarázattal illusztrált anyagokra, és egyszerű üzentekre épül. Gyakorlatilag az önvédelemnek azt a tartalmi részét ragadjuk meg, hogy az érintett személy képes legyen felismerni, ha visszaélés történik vele szemben. Elsősorban a fizikai, testi szintű visszaélésre fókuszálunk, az a cél, hogy az érintés pozitív és biztonságos élmény legyen. Azt hangsúlyozzuk, hogy a résztvevő teste értékes és szép, ezért senki nem csinálhat vele semmit, csak ha ő is akarja. Fontos, hogy az érintettnek legyenek szavai, jelzései a testét, nemiségét érintő kérdésekhez. Ezért kihagyhatatlan a férfi és női test megkülönböztetése, a ki és hol érinthet meg, mi az, ami kellemes, mi az, ami kellemetlen kérdések megválaszolása. A résztvevők megtanulják, hogy a szeretteiktől sem kell bármit elfogadni. A gondozó, a barát, a partner és a szerelmünk sem bántalmazhat, nem okozhat fájdalmat, nem hozhat zavarba, és nem csinálhat olyat, amire nem adunk engedélyt.

A középsúlyos értelmi fogyatékosok számára mennyire nehéz ez a tréning? Amikor felmerül annak a lehetősége, hogy a családjukból, a szeretett környezetükből valaki bánthatja őket, ezt mennyire veszik könnyen vagy nehezen?

– Ezt igazából indirekt módon közelítjük meg. Igyekszünk tapintatosan kezelni a résztvevőket, és az egymás közötti határproblémákat jóindulatúan megfogalmazni. A csoportokban lehetnek áldozatok, de akár elkövetők is. Ahhoz, hogy a konfliktusokat meg lehessen fogalmazni, nem szabad ítélkeznünk. Egyszerű szerepekre bontjuk le az emberi kapcsolatokat. Kifejezetten családon belüli történés nem szerepel magában a tréningekben. Ez egy oktató célú program és nem az abúzus feltárását, vagy a feldolgozását célozza. Nyilván, ha egyszer valami megtörtént, és szóba kerül a visszaélés lehetősége, akkor előkerülnek az emlékek, történetek, de alapvetően bizonyos értékeknek a tisztázása, és ezzel a megelőzés a célunk. Azt szeretnénk elérni náluk, hogy merjenek visszautasítani kezdeményezéseket, közeledéseket a társaiktól is, azoktól az ismerősöktől, akikkel a mindennapi életük során találkoznak, nem csak idegenektől.

A középsúlyos értelmi fogyatékos emberek viszonylag szabadon utaznak, közlekednek, és nehezen kezelik a határokat. Nem jól ismerik fel, ha mások átlépik az ő határaikat, és időnként ők is megsértik másokét. Nekik is nehéz megérteni, hogy mit szabad és mit nem, meddig lehet elmenni. Nem csak abban segítjük őket, hogy hogyan fogadják az érintést, hanem abban is, hogy másokat hogyan érinthetnek meg, miként viszonyuljanak a társaikhoz. Ez egy kölcsönös, oda-vissza folyamat, így nem egyszerű memorizálásról szól a program, hanem gyakorlatokkal, tréningelemekkel, demonstrációkkal történő készségfejlesztésről, élményekről, felismerésről.

Az érzelmek felismerése, kifejezése megkerülhetetlen a visszaélések felismerésében, mint például a rossz vagy a kellemes érintés megkülönböztetése. Ez azért fontos, mert az érintett így tudja megnevezni, elmondani, ha történik vele valami. Az egymással való megfelelő bánásmód, a kapcsolatok működtetésének a kultúrája is fejlődik a tréning során. A visszaélések megelőzésében az egyik legfontosabb az együtt élő közösségek kultúrája, kapcsolatrendszere. Így a párkapcsolatok mellett a barátságok is változnak, hiszen egy barátságban is vissza lehet élni a másik ember tulajdonával, tárgyaival, érzelmeivel. A fogyatékossággal élő embereket nem csak szexuális abúzus éri, védtelenek az anyagi visszaéléssel és az érzelmi kihasználással szemben is.

Hogyan kezelik az érintettek a tréningen felmerülő témákat?

– Vihognak, huncutkodnak, néha obszcén beszólások is elhangzanak, hiszen akadnak zavarba ejtő kérdések, amiket játékossággal, humorral próbálunk áthidalni. Fontos, hogy ilyen tréninget csak akkor kezdeményezünk, ha a dolgozók előzőleg már részt vettek érzékenyítő, konfliktuskezelő képzésen. Hiszen a program végső célja az, hogy ha történik valamilyen visszaélés egy fogyatékossággal élő személlyel, akkor jelezze a lehető legtöbb fórumon keresztül – például az intézmény dolgozóinak –, hogy segítséghez jusson. Mivel remélhetőleg a program következménye az lesz, hogy a gondozott visszautasítja a nem kívánt közeledését annak a személynek, aki vele szemben átlép egy határt. Ez azonban konfliktust okozhat, hiszen ami addig elfogadott vagy legalábbis eltűrt volt, egyszer csak elutasításra kerül.

Előfordul, hogy olyan történetekről, esetekről is elkezdenek beszélni az értelmi fogyatékos lakók, amikről korábban hallgattak. Erre fel kell készülnie a dolgozóknak, a fenntartóknak is: hogyan kezeljék, hogyan viszonyuljanak az új helyzetekhez. Akadnak köztük régi és közeli események, valósak és túlgondoltak, munkajogi, emberjogi, büntetőjogi kérdéseket is érintenek, ezért nélkülözhetetlen, hogy az intézmény rendelkezzen egy eljárással arra az esetre, ha a visszaélés gyanúja felmerül.

De ha nem is derül ki ilyesmi, akkor is bátrabban, szabadabban közelítenek gondozottak a témához és egymáshoz is, változás történik, amire egyáltalán nem mindegy, hogy a környezetük hogyan reagál. Ezért a szülőket is be kell avatni, mert velük is tisztázni kell az új értékeket.

A szexualitással, a bántalmazással kapcsolatban nagyon sok az ambivalencia, a feszültség, a belső- és az értékkonfliktus. Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem baj, ha másként gondolkozunk dolgokról, csak legyen a probléma tisztázott, hiszen együtt kell élnünk ezekkel a nehézségekkel, mert léteznek. Nem gondolom, hogy mindent le lehet simítani. Az élet olyan, hogy vannak benne drámák, de ezeket megbeszélhetővé lehet tenni.

A fogyatékossággal élő személyeket ellátó intézmények többségé állami és egyházi fenntartók működtetnek. Nincsenek értékkonfliktusok a megbízókkal? Mennyire nyitottak arra az értékrendre, amit a program közvetít?

– A képzés szakmai módszertani fejlesztése a kilencvenes évek végén elkezdődött, ebben az időszakban egyre több lakóotthont támogatott a Kézenfogva Alapítvány. A lakóotthonokban megjelent a felnőtt életforma: a munkavállalás, az integrált foglalkoztatás, a közlekedésben való részvétel – vagyis a társadalmi integrációs folyamat elkezdett kiszélesedni. Ezzel azonban jöttek azok a szokások, konfliktusok, amiket a beköltöző lakók magukkal hoztak a saját családból, vagy a korábbi nagylétszámú intézményből. Ellentétes tapasztalatok kerültek össze szexualitásról, párkapcsolatról, nemiségről, viselkedésről, férfiasságról, nőiségről. A tapasztalatot, az ismeretet nem lehetett uniformizálni, nem lehetett egységesíteni. Viszont, ha egy lakóotthonban nem alakul ki közös szokás-, szabályrend, a másik számára is érthető viselkedéskultúra, akkor abból nagyon sok konfliktus keletkezhet.

Ez volt az a kezdeti időszak, amikor elkezdtünk azon dolgozni, hogyan lehet a lakóotthonban élő, felnőtt középsúlyos értelmi fogyatékos embereket segíteni az együttélésben. Borzasztóan fontos, hogy a gondozó mit gondol a lakóról, az ő személyes szférájáról, az autonómiájáról, a felnőttségéről. Hiszen az se jó, ha túl sokat képzel, mert akkor olyan döntéseket bíz rá, amikkel nem tud megbirkózni. És az se jó, ha nagyon alulértékeli a bentlakó értelmi fogyatékos felnőtt embert, hiszen akkor túlságosan szűkre szabja azokat a lehetőségeket, amik a szabadságát jelentik. Ezt megbonyolítja az intézményben élő emberek fogyatékossága, a kommunikáció és az információ feldolgozásának a különbségei. A szexualitás, a nemiség kérdése tovább nehezíti a közös értékrend kialakítását, hiszen ezen a területen az életben kevés a konszenzus, emellett olyan sztereotip megállapodások vannak, amikkel a hétköznapokban és a gyakorlati problémákban nem lehetett mit kezdeni, nem működnek. A sok tiltás, az egyéni hozzáállások és vélemények óriási zűrzavart okozhatnak. De ha a dolgozók sem értenek egyet, az a jó képességekkel rendelkező serdülőket is összezavarja, hát még azokat, akiknek akadályai vannak a megértésben.

A visszaélések megelőzésének különleges feladata az infokommunikációs és morális akadálymentesítés. Ezért a szociális készségfejlesztés eredményessége érdekében a segítők számára érzékenyítő tréninget és egy szervezetfejlesztő programot is kínálunk. A szervezetfejlesztés során maga az intézmény próbálja lemodellezni a saját működését, hogy hogyan tudnak együtt beszélgetni, helyzeteket felismerni és fórumokat, együttműködéseket, megoldásokat kidolgozni. Olyan protokoll folyamatot próbálunk kialakítani az intézmény menedzsmentjével és dolgozóival közösen, ami rendelkezik arról, hogy kinek mi a dolga, mit kell tennie, hogyan kell adminisztrálnia, és mit fognak csinálni, ha olyan jelzés érkezik, amire a tréningen felhatalmazást kapnak a lakók. A kidolgozás során megismerik és azonosulnak az értékekkel, célokkal és megértik a pozitív következményeket, nő a motiváció és a szembenézés képessége.

Ha nincs protokoll folyamat, de egyébként felbiztattam arra a lakót, hogy nyugodtan menjen a segítőhöz, és panaszolja el, hogy „a Józsi már megint fogdos a vécében”, és ezzel a jelzéssel nem tud mit kezdeni a gondozó, akkor nem fog működni az önvédelmi program.

Vagyis az „Enyém a testem” tréning nemcsak a fogyatékossággal élő gondozottaknak szól, hanem egy komplex módszer, ami az otthon lakóit, a hozzátartozókat, a fenntartót, és a dolgozókat, tehát az intézmény összes szereplőjét fejleszti?

– Igen, úgy gondolom, hogy felülről kell kezdeni a változtatást, először az intézményt kell alkalmassá tenni a befogadásra. A legfontosabb kulcsszereplő a vezető és a fenntartó, mert ő az, aki az értékrendet, az elvárásokat megfogalmazza, aki a felhatalmazást adja a lakóknak, gondozóknak. Ezután a dolgozók érzékenyítése következhet, hogy képesekké váljanak arra, hogy kezeljék az új helyzeteket, hogy közös szakmai értékrend mentén tudjanak együttműködni egymással és a lakókkal is. És nagyon jót tesz, ha a lakók mellett a szülők, hozzátartozók felkészítése is megtörténik.

Ha odamegyek trénerként, és ott hagyom a megoldatlan problémát, csak azért, hogy megbolygassam a dolgokat, abból pusztító szélvihar lesz, vagy ellenkezőleg: nem történik semmi, és visszarendeződik minden oda, ahonnan elindultunk. Kell, hogy fogékonyság legyen, és megfelelő körülmények ahhoz, hogy tényleg megtörténjen a változás.

A képzés tabukat döntöget, de manapság mennyire van rá kereslet a fenntartók részéről?

– Jónéhány intézményben bevezettük már a programot 2007-ben. A Lámpás ’92 Alapítvány hálózata az elsők között emelte be a gyakorlatába másik 6 intézménnyel együtt, és a mai napig alkalmazzák a módszert. A tavalyi évben voltam a Bárka Alapítvány lakóotthonaiban és napközi otthonában, hogy frissítsük a programot. Mindkét szervezet a hitéletben elkötelezett értékrendet képvisel, ugyanakkor nagyon realisták, és szakmai szempontból bátran szembe néznek a valósággal.

Nagy a fluktuáció a segítők között, az értékrend, a protokoll fenntartásához folyamatos szinten tartásra van szükség. Mégis az az örömteli tapasztalatunk, hogy a befektetett munka többszörösen megtérül, javul az esetkezelés szakszerűsége, tudatossága, összességében az ellátás minősége.

(Folytatás a jövő héten!)

 

 

(Fotó: Shutterstock)